Bejegyzés

Anita története

ANYAHAJÓS SZTORIKAMPÁNY – történetek arról, ki hogyan csatlakozott az Anyahajó közösségéhez.

2018 márciusában költöztünk ide a lakótelepre. Kolosom akkor majdnem kettő volt, Zétényem pedig majdnem 6 hónapos. Borzasztó másfél éven voltam túl. Teljesen kimerültem, testileg-lelkileg. Végtelenül magányos voltam, és már minden porcikám azt üvöltötte, hogy valamire szükségem van, találjak ki valamit, mert teljesen lehúz a mély, és nem lesz könnyű a visszaút. 

Új hely, új védőnő, gyerekorvos… Mikor a védőnő látogatáson volt nálunk, és már az ajtóban búcsúzkodtunk, egy fél mondat erejéig megemlítettem, hogy nagyon egyedül vagyok. A liftajtóból fordult vissza és mondta, hogy van itt egy Anyahajó nevű hely, nézzek utána, ott lehet, találnék társaságot. Amint becsuktam az ajtót, rákerestem a neten, hogy mi is ez. A facebookon meg is találtam, és elkezdtem nézegetni a programokat…

Hordozókör… Énekkar… Horgolókör… Akkor még a Désiben volt a kikötő. Emlékszem, kétszer is voltam meghirdetett programon úgy, hogy senkit sem találtam ott. De elvárások nélkül mentem, nem voltak elképzeléseim, és őszintén szólva már a ház előtti bokorral is szívesen beszélgettem volna, ha válaszolt volna, így nem adtam fel.

Végül barátnőmmel sikerült elkapnunk egy horgolókört. Nem voltak sokan, Blanka tartotta, és talán még egy vagy két anyuka volt rajtunk kívül. Nagyon jót beszélgettünk, és éreztem, hogy a gátlásaimon, szorongásomon és depressziómon túl nyílik egy kis fénysugár. Úgy éreztem, amiről beszélek, és amilyen megéléseim vannak, az itt értő fülekre talál, miközben a horgolás alapjait is megtanultam (sőt azóta tanfolyamon is részt vettem, és nem kicsit jött be).

Az volt a benyomásom, hogy végre van egy hely, ahol a gyerekeim gyerekek, és nem baj, ha úgy is viselkednek, és mellette végre én is számítok, az én igényeimet is ki tudom elégíteni, valakiket az is érdekel, hogy én hogy vagyok. Május volt, kezdődött a nyár, de még azért volt némi élet (akkor volt a gerillahorgolás is). Új voltam, de mindenki nyitottan kezelt, mintha ők tudnák, hogy oda tartozom, csak nekem kellene elhinni végre, hogy már nem vagyok egyedül.

Azóta elhittem, és nem tudok elég hálás lenni!”(Anita)

Eszter története

ANYAHAJÓS SZTORIKAMPÁNY – történetek arról, ki hogyan csatlakozott az Anyahajó közösségéhez.

Amikor még a legelső gyermekemet vártam (vagy még azelőtt…), el se tudtam képzelni, hogy én a játszótéren fogok naphosszat bandázni a környék sorstársaival, a gyerekeink ügyes-bajos dolgait megvitatni, az anyaság tündérhabcsókos és kakis pelusos oldalát egyaránt húsba vágó őszinteséggel megosztani. Nem azért, mert alapvetően nem lennék nyitott, csak egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy erre lesz szükségem. Hiszen vannak most is barátaim, családtagjaim, kollégáim, kell ide még valaki…?

Aztán megszületett a várva várt gyermek, aki… hát már a születése se olyan volt, amilyennek gondoltam, a gyerekágy végképp nem. Nehezen indult a szoptatás, tele voltam kétségekkel, hormonokkal és mérgező mondatokkal. Sok segítséget kaptam a családtól, eleinte folyamatos Canossa-járás volt nálunk, barátok, rokonok, kollégák is. Aztán szépen mindenki visszatért a felnőtt életéhez. Csak én nem. Én ott maradtam a babámmal, aki alig aludt, fájt a testem-lelkem, sírtam minden nap, ha egyedül maradtunk. Ráadásul olyan nagy hőség volt, hogy napokig ki se léptünk a lakásból, ahol „csak” 30 Celsius fok körüli volt a hőmérséklet, nemhogy kint. Alig vártam, hogy jöjjön hozzánk valaki, közben nem akartam senkit se, csak egyedül aludni/enni/zuhanyozni, leginkább ezt mind egyszerre.

Ahogy a gyermekes életről alkotott hamis kép elszállt, el-elmaradoztak az ismerősök, de már fizikailag és lelkileg is kezdtem rendbe jönni, úgy éreztem egyre jobban, hogy egy DM-es vásárlás a napom célja és csúcspontja lehet… Na, azért ez mégse járja, kell valami!

A lakótelepen babás jóga volt éppen elérhető, nagy nehezen el is jutottam a kb. 100 méterre lévő Művelődési Házba, ahol első ismeretségeimet kötöttem. Láttam, hogy másoknak nagyobb babája van – túl lehet élni ezt is, hurrá! Aztán valahogy a fülembe jutott a könyvtárba megrendezésre kerülő hordozós klub – addigra már eléggé beástam magam a hordozás online világába, már jöhetett a való élet is –, ott egyre többen voltak, akik a hamarosan megalakuló, formát öltő Anyahajó alapítói voltak. Eddigre lettek sétálós anyatársaim, akiket vagy itt ismertem meg, vagy például egy régi, gyermekkori ismerőssel találtunk egymásra már mint anyák. Egyre jobban éreztem, hogy ezek az emberi kapcsolatok megtartanak, célt, feladatot adnak a hétköznapjaimnak, mindig történik valami, a gyermekeink is máshogy viselkednek társaságban, rájöttem, hogy ez mindenkinek jó. Elkezdtem újra önmagam lenni. A munkahelyemen is, magánéletben is egy nyüzsgő, néha (?) szétszórt ugrómókus voltam, az Anyahajó kapcsán kezdtem újra rátalálni erre az érzésre, hogy lehet ezt most is csinálni – megváltozott körülmények között, de lehet! Van élet a gyerekágyon és a fogzási nyavalyákon túl, sőt, a növekedési ugrások és frontok se halálosak! A nehézségek ettől nem múltak el (nincs a mai napig receptem a jól alvó gyermekre), de a nézőpontom rengeteget változott, fejlődtem emberileg és anyaként, feleségként. Közhely, de igaz: a szülőszobán a babám megszületett, de én anyaként nem ott születtem meg. Nagyon hosszú vajúdás volt, sokan bábáskodtak körülöttem, hogy egy-egy jó szóval, egy palacsintasütéssel, egy beszélgetéssel hozzátegyenek ehhez a folyamathoz.

Aztán már hirtelen egy, majd több program háziasszonya lettem, néha erőn felül is. Sok egyéb dologba bekapcsolódtam, a második gyermekünk úgymond az Anyahajóban született, a harmadik már az elnökségi beszélgetéseken cseperedett, a nyáron érkező negyedik pedig majd azt hiszem, már egy egész más embert talál az „Anya” címszónál, mint az első.”
(Eszter)

Bori története

ANYAHAJÓS SZTORIKAMPÁNY – történetek arról, ki hogyan csatlakozott az Anyahajó közösségéhez.

Nekem az első emlékem az Anyahajóról egy Hordozókörös alkalom, amit még az idősek napköziotthonában tartottak.

Emlékszem, ahogy első gyerekes anyukaként tologatom Bencét Wekerlén, és közben arra gondolok, hogy ez így kibírhatatlanul unalmas és magányos, nehogy már erről szóljon az új életem. Kéne valami program, de mi? A neten nézelődve találtam meg, hogy van egy ilyen Anyahajó-dolog, kiválasztottam a programok közül a legkevésbé rizikósat, és rávettem magam, hogy odamenjünk.

Persze jól el is tévedtem a lakótelepen, de akkor megláttam egy hozzám hasonló anyukát egy Bencéhez hasonló kiskrapekkel, ők is oda tartottak. Eszterről kiderült, hogy régi motoros az Anyahajóban, hazafelé behívott magukhoz, és kölcsönadott egy hordozókendőt mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, pedig csak egy órája ismertük egymást.

Aztán rávett, hogy feltétlenül menjek a Horgolókörbe is, amit meg is tettem, itt ismerkedtem meg Blankával, akinek nem okozott gondot, hogy balkezesként is megtanítson horgolni.

Innentől beszippantott a dolog, úgy éreztem, mintha mindig is ebbe a közösségbe tartoztam volna. Szuper beszélgetések „vadidegenekkel” és egyre több ismerőssel, szőnyegen kúszó-mászó porontyok, akik tök jól elvannak (és kicsit sem unatkoznak, mint otthon), hasonló problémák, sok bátorítás és teljes elfogadás.

Valami, ami nem a babáról és az ő igényeiről, hanem rólam szól, arról hogy ki voltam és ki lettem az anyaságban, és merre tartok azon túl.” (Bori)

Kata története

ANYAHAJÓS SZTORIKAMPÁNY – történetek arról, ki hogyan csatlakozott az Anyahajó közösségéhez.

Első gyerekes anya voltam, Borival indultunk el, ő hívott, hogy menjek, mert tök jók a programok az Anyahajóban. Kicsit szorongtam, erre biztosan emlékszem, mint minden új helyzettől. Ráadásul Marcival, a kisfiammal is friss volt a kapcsolatunk, és minden kimozdulás óriási kihívásnak tűnt akkoriban (Hogy fogok szoptatni? Vajon nem álmos? Mit csinálok, ha elkezd vigasztalhatatlanul sírni?).

Egy nagy társaságba csöppentünk: hangosak voltak a csajok, és vidáman dumáltak össze-vissza, kávéztak (én akkor szigorúan egy kávét ittam reggel), bátran szoptatták a gyerekeiket, egyszóval végtelenül lazának tűntek. Nem is nagyon tudtam kapcsolódni senkivel.

Na, gondoltam, én ide többet nem jövök, én ilyen laza soha nem leszek.

Sokszor gondoltam rájuk, de tényleg nem mentem sokáig utána.

Lassan szivárogtam vissza, mert nem hagyott hidegen a hely, a közösség. Mentem Borival, mentem egyedül, gyerekkel, férjjel. Volt, ami jól sikerült, volt, ami nem annyira.

Második kisfiam születése után történt az áttörés, akkor valami átkattant, de ez már egy másik történet. (Kata)

Blanka története

ANYAHAJÓS SZTORIKAMPÁNY – történetek arról, ki hogyan csatlakozott az Anyahajó közösségéhez.

Amikor először feltámadt bennem az igény arra, hogy jó lenne más anyákkal ismerkedni, nem volt határozott elképzelésem arról, mit várok ezektől a találkozásoktól. Egyszerűen csak társaságot kerestem magamnak és a féléves első gyerekemnek.

Túl voltam a szülővé válás első sokkján, nyakig ültem egy feldolgozatlan szoptatási kudarc bűntudatában, az „én tudom, hogy mi kell a gyerekemnek” és a „végleg elrontottam” végletek között libikókáztam nap mint nap, de a legnagyobb bajom az volt, hogy naphosszat nem volt kihez szólnom. Nem voltak anyuka-ismerőseim, az ismerőseim pedig nem voltak anyukák.

A védőnőmhöz fordultam, ajánljon számomra baba-mama klubot, foglalkozást, ahol új kapcsolatokra tehetek szert. Soha nem felejtem el, amit válaszolt:„Ne keressen ilyen kapcsolatokat, nincsen arra semmi szükség! Az anyák együtt csak butaságokat beszélnek és haszontalanságokat tanácsolnak egymásnak!” Hittem is, meg nem is, mindenesetre elfogadtam, mint akkoriban mindent, amit tanácsolt. Így aztán maradtam magam, eleinte 1, majd 2 kisgyerekkel, és beletörődtem, hogy ebben a kisbolt-játszótér-otthon háromszögben fognak telni a napjaim.

Ez 17 éve volt. Akkor még tényleg SEMMI babaprogram nem volt elérhető a lakótelepen, és a városban is kevés. Úgy hívom ezt az időszakot: az én „első anyaságom”.

Bizonyára úgy volt elrendelve, hogy meg kellett kapnom ezt a mondatot a védőnőmtől, és meg kellett járnom a kisgyerekes magány legmélyebb bugyrait, hogy 10 évvel később, a „második anyaságom”-ra már tudatosan másképp készüljek.

De ez már egy másik #amikorelőször sztori… ” (Blanka)

Verka története

ANYAHAJÓS SZTORIKAMPÁNY – történetek arról, ki hogyan csatlakozott az Anyahajó közösségéhez.

Az Anyahajó létezéséről egy kiragasztott plakátnak köszönhetően szereztem tudomást. Sokszor elsétáltam mellette a közeli parkban, ízlelgettem magamban a különös szavakat, amiket nem igazán tudtam értelmezni: anyahajó, babadala…. babadala, anyadala, anyababa, babahajó, hajódala – szinte mondókává álltak bennem össze a színes-vidám plakát szavai, miközben a gyerekeimet levegőztettem, kergettem a játszótéren. 

Nem tudtam elképzelni, mi lehet ez a hely, ami nem is kávézó, nem is valamiféle intézmény, mégis mindenféle programnak ad teret, olyan izgalmasan furcsa elnevezésűeknek is, mint a babadala. Mert ez meg a másik talány: se nem hagyományos koncert, se nem foglalkozás, hanem együttzenélés a legkisebbekkel. „Zenei hozzátáplálás”. Mi lehet ez?! Ennek utána kell járnom – gondoltam, és belevetettem magam az ismeretlenbe. Néhány hónappal korábban költöztünk a környékre, friss háromgyerekes anyaként derítettem fel lassan az új lakóhelyünket, de a szomszédos József Attila lakótelepen nem sokszor jártam. Nem ismertem még „helyi” anyákat, legfeljebb az iskolai szülői értekezletekről; az Anyahajóba úgy estem be, mint aki egy másik világból érkezik. 

Ehhez képest meglepően gyorsan akklimatizálódtam. Pici, otthonos, hangulatos, puha tér fogadott, amit láthatóan már meghódított, sőt belakott a többi részvevő. Nem voltunk sokan, de így legalább kényelmesen elfértünk a szőnyegen, a babák kúsztak-másztak, az anyák körülöttük szintén; mindenki teljesen természetesen, sőt ösztönösen volt jelen. Ebben persze sokat segített a zene, ami az improvizációkkal mintha ránk íródott volna: nekünk és rólunk szólt, körülfont és összekapcsolt minket. És nemcsak a zene, hanem maguk a zenészek is erősítették ezt a kapcsolódást: velünk együtt a földön ültek karnyújtásnyira, itt nem volt távolságtartás, sem színpad és nézőtér, nem létezett semmiféle szakadék az előadók és a hallgatóság között. Már csak azért sem, mert az egyikük, Reni a kisgyerekével együtt érkezett – Samu pedig aktívan részt akart venni mindenben, kivette az anyja kezéből a hangszert, vagy épp valami más zajkeltő eszközzel vitte el a show-t. Jól esett látni ezt is, hogy az előadó, a programgazda vagy bárhogy is nevezzem – egy közülünk. Itt nem kellett szégyenkeznem amiatt, hogy a gyerekem hangos, nem a „programnak megfelelően” viselkedik, mert itt mindenfajta viselkedés megértésre és elfogadásra talált. Semmi sem tűnt cikinek, nem is tudom megfogalmazni, hogy pontosan mit éreztem, de azt biztos, hogy jó helyen vagyok.

Totál lelkesen és feltöltődve mentem haza életem első Anyahajós programjáról. Végre megtaláltam a helyet, ahol anyaként, a gyerekemmel együtt lehetek jelen, ugyanakkor nem csak a gyerekem szórakozatásáról szól az ottlét. Hanem rólam is. 

(Héda Verka)

#anyahajóssztorik#amikorelőször#sztorikampány