Anyahajó Anyaközpont

Az Anyahajó létezéséről egy kiragasztott plakátnak köszönhetően szereztem tudomást. Sokszor elsétáltam mellette a közeli parkban, ízlelgettem magamban a különös szavakat, amiket nem igazán tudtam értelmezni: anyahajó, babadala…
Nem tudtam elképzelni, mi lehet ez a hely, ami nem is kávézó, nem is valamiféle intézmény, mégis mindenféle programnak ad teret, olyan izgalmasan furcsa elnevezésűeknek is, mint a babadala. Végül totál lelkesen és feltöltődve mentem haza életem első Anyahajós programjáról. Végre megtaláltam a helyet, ahol anyaként, a gyerekemmel együtt lehetek jelen, ugyanakkor nem csak a gyerekem szórakozatásáról szól az ottlét. Hanem rólam is.

Emlékszem, ahogy első gyerekes anyukaként tologatom Bencét Wekerlén, és közben arra gondolok, hogy ez így kibírhatatlanul unalmas és magányos, nehogy már erről szóljon az új életem. Kéne valami program, de mi? A neten nézelődve találtam meg, hogy van egy ilyen Anyahajó-dolog, kiválasztottam a programok közül a legkevésbé rizikósat, és rávettem magam, hogy odamenjünk. Idővel szuper beszélgetések alakultak „vadidegenekkel” és egyre több ismerőssel, szőnyegen kúszó-mászó porontyok, akik tök jól elvannak (és kicsit sem unatkoznak, mint otthon), hasonló problémák, sok bátorítás és teljes elfogadás. Valami, ami nem a babáról és az ő igényeiről, hanem rólam szól, arról hogy ki voltam és ki lettem az anyaságban, és merre tartok azon túl. 

Mint általában nekem mindenhez, ahhoz is sok idő kellett, hogy először elmerészkedjek egy Anyahajós programra. Pedig éreztem én, hogy valami olyanban találhatom magam, amire nagy szükségem van. Aztán egy gerinctornát szemeltem ki magamnak, mint tökéletes felderítő alkalmat. Otthonos volt, kedves volt, barátságos volt, befogadó volt. Sosem tapasztalt mértékben baba-mama barát volt… Aztán, mint általában nekem mindenhez, ahhoz is sok idő kellett, hogy én is otthonosan érezzem magam. De a sok megfigyelés, Reni katartikus élményt adó Dallangolója, no meg a sok könyvklubos beszélgetés egyre beljebb sodor(t).

A második gyereknél elvileg már sosincs egyedül az ember, de gyakorlatilag mégis. Így örültem, amikor egy játszóterezés alkalmával ajánlotta egy anyuka a verekedős kétévesemhez, hogy nézegessem a Dési Művház plakátjait, ott vannak az anyahajósok programjai.
Először egy szoptatási tanácsadósra mentem el, nagy reményekkel. És sírva jöttem el. Túl nyugodt volt a tanácsadó, ami nekem akkor szenvtelenségnek tűnt, úgy éreztem, nem értik meg a problémámat, és tovább erősítették bennem a bűntudatot. Otthon kibosszankodtam magam, hogy minek mutatom a legesendőbb részem idegeneknek, ha segíteni sem tudnak, aztán pár nap múlva elmentem egy testvérféltékenység témában tartott beszélgetésre. 
Teljesen ellazultam a megértő közegtől, a hasonló problémáktól és az ítélkezésmentes meghallgatástól. Nagyon megnyugtató hatással volt rám ez az érzés, ezért a tapasztalásért járok vissza rendszeresen, és az sem zavar, ha nem mind így sikerül.