Eszter története

ANYAHAJÓS SZTORIKAMPÁNY – történetek arról, ki hogyan csatlakozott az Anyahajó közösségéhez.

Amikor még a legelső gyermekemet vártam (vagy még azelőtt…), el se tudtam képzelni, hogy én a játszótéren fogok naphosszat bandázni a környék sorstársaival, a gyerekeink ügyes-bajos dolgait megvitatni, az anyaság tündérhabcsókos és kakis pelusos oldalát egyaránt húsba vágó őszinteséggel megosztani. Nem azért, mert alapvetően nem lennék nyitott, csak egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy erre lesz szükségem. Hiszen vannak most is barátaim, családtagjaim, kollégáim, kell ide még valaki…?

Aztán megszületett a várva várt gyermek, aki… hát már a születése se olyan volt, amilyennek gondoltam, a gyerekágy végképp nem. Nehezen indult a szoptatás, tele voltam kétségekkel, hormonokkal és mérgező mondatokkal. Sok segítséget kaptam a családtól, eleinte folyamatos Canossa-járás volt nálunk, barátok, rokonok, kollégák is. Aztán szépen mindenki visszatért a felnőtt életéhez. Csak én nem. Én ott maradtam a babámmal, aki alig aludt, fájt a testem-lelkem, sírtam minden nap, ha egyedül maradtunk. Ráadásul olyan nagy hőség volt, hogy napokig ki se léptünk a lakásból, ahol „csak” 30 Celsius fok körüli volt a hőmérséklet, nemhogy kint. Alig vártam, hogy jöjjön hozzánk valaki, közben nem akartam senkit se, csak egyedül aludni/enni/zuhanyozni, leginkább ezt mind egyszerre.

Ahogy a gyermekes életről alkotott hamis kép elszállt, el-elmaradoztak az ismerősök, de már fizikailag és lelkileg is kezdtem rendbe jönni, úgy éreztem egyre jobban, hogy egy DM-es vásárlás a napom célja és csúcspontja lehet… Na, azért ez mégse járja, kell valami!

A lakótelepen babás jóga volt éppen elérhető, nagy nehezen el is jutottam a kb. 100 méterre lévő Művelődési Házba, ahol első ismeretségeimet kötöttem. Láttam, hogy másoknak nagyobb babája van – túl lehet élni ezt is, hurrá! Aztán valahogy a fülembe jutott a könyvtárba megrendezésre kerülő hordozós klub – addigra már eléggé beástam magam a hordozás online világába, már jöhetett a való élet is –, ott egyre többen voltak, akik a hamarosan megalakuló, formát öltő Anyahajó alapítói voltak. Eddigre lettek sétálós anyatársaim, akiket vagy itt ismertem meg, vagy például egy régi, gyermekkori ismerőssel találtunk egymásra már mint anyák. Egyre jobban éreztem, hogy ezek az emberi kapcsolatok megtartanak, célt, feladatot adnak a hétköznapjaimnak, mindig történik valami, a gyermekeink is máshogy viselkednek társaságban, rájöttem, hogy ez mindenkinek jó. Elkezdtem újra önmagam lenni. A munkahelyemen is, magánéletben is egy nyüzsgő, néha (?) szétszórt ugrómókus voltam, az Anyahajó kapcsán kezdtem újra rátalálni erre az érzésre, hogy lehet ezt most is csinálni – megváltozott körülmények között, de lehet! Van élet a gyerekágyon és a fogzási nyavalyákon túl, sőt, a növekedési ugrások és frontok se halálosak! A nehézségek ettől nem múltak el (nincs a mai napig receptem a jól alvó gyermekre), de a nézőpontom rengeteget változott, fejlődtem emberileg és anyaként, feleségként. Közhely, de igaz: a szülőszobán a babám megszületett, de én anyaként nem ott születtem meg. Nagyon hosszú vajúdás volt, sokan bábáskodtak körülöttem, hogy egy-egy jó szóval, egy palacsintasütéssel, egy beszélgetéssel hozzátegyenek ehhez a folyamathoz.

Aztán már hirtelen egy, majd több program háziasszonya lettem, néha erőn felül is. Sok egyéb dologba bekapcsolódtam, a második gyermekünk úgymond az Anyahajóban született, a harmadik már az elnökségi beszélgetéseken cseperedett, a nyáron érkező negyedik pedig majd azt hiszem, már egy egész más embert talál az „Anya” címszónál, mint az első.”
(Eszter)