A második kisfiam születésénél a helyi katolikus közösségből megkérdezett minket a “komatál felelős”, hogy szeretnénk-e komatálat. Mindketten introvertált emberek vagyunk a férjemmel, nagyon bátortalanul mondtunk igent. Ide fognak jönni a lakásunkba? Kell velük beszélgetni? Főzzek nekik kávét? Ezek a kérdések kavarogtak bennem. Nagyon kalandos volt végül az egész, nők hívogattak játszóterezés vagy séta közben, akikről persze azt sem tudtam, hogy kicsodák, hogy mikor hozhatják az ebédet, szeretjük-e a halat, nem vagyunk-e ételallergiások. Nagyon jó kapcsolódások jöttek létre, volt, aki bejött egy kicsit, volt, aki az ajtóban adta oda, volt, aki a kocsiból kiugorva nyújtotta át. És olyan is volt, aki soron kívül érkezett, már nem is számítottunk senkire, és akkor puff, egy hatalmas adag lasagne. 🙂 Ekkortól kezdve nagy komatálas lettem én is, sokszor főztem, a férjem sokszor vitte, a nagyobbik kisfiam szokta is kérdezni, hogy “anya, most nem viszünk xy-nak komatálat?”
(Kata)
Kép forrása: Viktor Talashuk, Unsplash
————————————
Ez itt az Anyahajó Anyaközpont 3. sztorikampánya! Adni jó, sőt kapni is: az anyaság során bőven akad olyan élethelyzet, amikor egyáltalán nem szégyen segítséget kérni, sőt van, amikor kell is – ilyen a gyermekágyas időszak. Az újszülött érkezésekor az egyik legkedvesebb figyelmesség a család felé a minden földi jóval megpakolt komatál, amit az ismerősök, környékbeliek, tiszteletbeli komák és komaasszonyok készítenek és visznek egymást váltva a kisbabás házhoz. A szívhez (és a kipihent kismamához) a gyomron át vezet az út – erről az útról gyűjtöttünk össze most történeteket. Ha nektek is van egy jó ízes komatálas sztoritok, akár adtatok, akár kaptatok, osszátok meg velünk! Vigyük hírét a komatálnak és tartsuk életben ezt a zseniális hagyományt! ?