A komatál, az egy csoda. Kapni is, adni is. Gyönyörű hagyomány. De hogy lett nekem ehhez közöm?
Én magam egy „Pösti Pista” vagyok, agglomerációs alvóvárosban nőttem fel, a fővárosban jártam egyetemre, aztán itt kezdtem dolgozni. Vidéket, annak a szép és értékes részét skanzenben se nagyon láttam. Még a nagyszüleim is csak úgy voltak vidékiek, hogy egy harmincezres mezővárosban éltek.
Reni, a feleségem erdélyi. Neki köszönhetem, hogy nyílt számomra az a csodálatos lehetőség, hogy a családi látogatások alkalmával én a „Pösti” fejemmel betekintést nyerhessek egy másik világba is. Egy olyanba, ahol még léteznek jól működő (falu)közösségek. Ahol látogatják egymást a rokonok, szomszédok csak úgy, akár még hétköznapokon is, be-betérnek egymáshoz egy kis tere-ferére. És ami még fontosabb: támogatják egymást. Visznek pénzt egymásnak temetésekkor, esküvőkkor, látogatják a betegeket, és ha megszült valahol egy kismama, akkor viszik neki a komatálakat a gyermekágy hetei alatt. Nemcsak a rokonok, de a szomszédság is. Mindenki, akik részt vesznek egymás életében.
Az Anyahajó közössége ezt a csodás hagyományt folytatja, a budapesti betondzsungel közepén. Anyukák, akik „Anyahajós” programokon ismerkedtek meg, váltak közösséggé, email listákkal és közösségi táblázatokkal megszervezik, hogy egy-egy frissen szült anyatársuknak (és családjának) legyen minden nap frissen főtt ebédje. Mármint, aki volt olyan bátor, hogy merte kérni.
Fantasztikus élmény volt nekünk is részesülni az Anyahajós komatálakból második kisfiunk, Lóci születése után. Szinte fel sem ocsúdtunk a kis jövevény érkezése okozta ámulatból, minden nap újabb okunk volt a meglepődésre és álmélkodásra. A születés nagy csodáját kisebb, hétköznapi csodák követték: az emberi figyelmesség és törődés, anyák közti támogató megértés és együttérzés mementói voltak ezek a főztök. Naponta jöttek, teljesen különböző, jobbnál jobb házias étkek. Amelyik láthatóan csak egy gyorsan összedobott ebéd volt, azt is azzal a mérhetetlen hálával ettük, hogy ezt most valaki a saját családjára, munkájára, magára fordítható időből vette el, és készítette CSAK Nekünk! <3
Idén nyáron Lóci már 1,5 éves, és az anyjával, bátyjával együtt egy hónapot az erdélyi dédinél nyaralt. Én apukaként csak szűk egy hetet voltam velük, aztán jöttem haza GDP-t lapátolni, keresni a pénzt az elkerülhetetlen felújításra. Az itthon töltött hetekben örültem a hirtelen rám szakadt szabadságnak, rég nem látott barátokkal töltve időt, és megnézve olyan filmeket, amikre azt gondoltam sosem lesz időm – mindezt felváltva a családom hiánya és a kínzó magány okozta mélypontokkal. Az egyik legszebb momentuma és talán leghasznosabb pótcselekvésem ebben az időszakban az volt, hogy bekapcsolódhattam Anita komatál szolgálatába, amit az Anyahajós levelezőlistán szerveztek meg. (Nagy rutinnal, a közös táblázatban egy „mai menü” oszlopot is készítve, hogy lássuk: ki mit tervez főzni, hogy együtt tudjunk figyelni a változatosságra, és ne borsófőzelék legyen minden nap.)
Nem egyszerűen jött össze, késve reagáltam csak a komatálra felhívó levélre, talán csak a második emlékeztetőre, amikor szóltak, hogy a 4. hét végén vannak még betöltetlen napok. Akkor lelkesen jelentkeztem egy szerdai ebédre, de aztán egy határidős munka miatt nem sikerült elkészülnöm. Szerencsére Anita nagyon kedves-rugalmas-megértő volt, sőt meg is nyugtatott, hogy az előző napi komatálból maradt még aznapra is. Az akkor nagyon jól esett, és végül a tervezett csütörtök este helyett péntek hajnalban megfőztem Az Indiai Currys Csirkémet, amivel még évekkel korábban, mielőtt a feleségemet megismertem volna, sikerült már egyszer levenni egy lányt a lábáról. 🙂
Az étek eljuttatásánál és az edények visszahozatalánál is a legfontosabb szempont érvényesült: az anya kényelme. Épp nem voltak otthon, mikor el tudtam ugrani hozzájuk, és az egész menüt két nagy edényben letettem az ajtójuk elé a lépcsőházban, majd pár nappal később így is hoztam el az elmosott edényeket. Rendkívül örültem, amikor Anita lelkendezett, hogy milyen jót ettek belőle, még a receptet is elkérte. A főzésnél ugyanis kicsit megszaladt a chili paprika, ami egy három kisgyerekes családban nem szokott népszerűvé tenni semmilyen ebédet. Még szerencse, hogy a végén tejszínnel meg puliszkaliszttel sikerült elvenni a csípősségből, és maradt a csípős helyett csak kellemesen pikáns.
Még napokkal a komatál megfőzése után is eszembe jutott az izgalom, amivel főztem és a boldogság, amit éreztem mikor olvastam Anita sorait, hogy sikere volt. Jó érzés tölt el azóta is, ha rá gondolok. Jó érzés volt, hogy ebbe én is tudok valamit beletenni, hogy másoknak jobb, szebb, élhetőbb legyen a saját szülőségük, a kisgyerekes mindennapjaik. Jó érzés volt csomózni egyet azon a közös hálón, amivel Anyahajósok tartjuk egymást.
(Bálint)
————————————
Ez itt az Anyahajó Anyaközpont 3. sztorikampánya! Adni jó, sőt kapni is: az anyaság során bőven akad olyan élethelyzet, amikor egyáltalán nem szégyen segítséget kérni, sőt van, amikor kell is – ilyen a gyermekágyas időszak. Az újszülött érkezésekor az egyik legkedvesebb figyelmesség a család felé a minden földi jóval megpakolt komatál, amit az ismerősök, környékbeliek, tiszteletbeli komák és komaasszonyok készítenek és visznek egymást váltva a kisbabás házhoz. A szívhez (és a kipihent kismamához) a gyomron át vezet az út – erről az útról gyűjtöttünk össze most történeteket. Ha nektek is van egy jó ízes komatálas sztoritok, akár adtatok, akár kaptatok, osszátok meg velünk! Vigyük hírét a komatálnak és tartsuk életben ezt a zseniális hagyományt! ?