Mindent megvettem a vöröslencseleveshez, mert másnap délben komatálat akartam vinni Diának. Alig vártam, hogy végre elaludjanak a gyerekek, és bevehessem magam a konyhába. Még kicsik voltak, és mellettük nem igazán tudtam főzni (sem). Már 10 óra is elmúlt, amikor neki tudtam állni, de nem bántam. Jó nagy adagot csináltam, beletettem majdnem az egész zacskó lencsét. Végre elkészült, mehetek aludni – gondoltam, amikor a nyitott konyhaablakon át halk berregéssel vendégem érkezett, és egy jól irányzott kanyarral egyenesen a sűrű lében landolt. A zöld színű poloska nem mutatott valami jól a sárga lében. Sajnos hiába küzdöttem az életéért, nem tudtam megmenteni, ahogy ezek után a levesét sem. A kevés megmaradt lencséből egy sokkal kisebb adagot tudtam csak varázsolni, de legalább azt jó szívvel vittem másnap délben Diának.
(Kriszta)
————————————
Ez itt az Anyahajó Anyaközpont 3. sztorikampánya! Adni jó, sőt kapni is: az anyaság során bőven akad olyan élethelyzet, amikor egyáltalán nem szégyen segítséget kérni, sőt van, amikor kell is – ilyen a gyermekágyas időszak. Az újszülött érkezésekor az egyik legkedvesebb figyelmesség a család felé a minden földi jóval megpakolt komatál, amit az ismerősök, környékbeliek, tiszteletbeli komák és komaasszonyok készítenek és visznek egymást váltva a kisbabás házhoz. A szívhez (és a kipihent kismamához) a gyomron át vezet az út – erről az útról gyűjtöttünk össze most történeteket. Ha nektek is van egy jó ízes komatálas sztoritok, akár adtatok, akár kaptatok, osszátok meg velünk! Vigyük hírét a komatálnak és tartsuk életben ezt a zseniális hagyományt! ?