Anita története

ANYAHAJÓS SZTORIKAMPÁNY – történetek arról, ki hogyan csatlakozott az Anyahajó közösségéhez.

2018 márciusában költöztünk ide a lakótelepre. Kolosom akkor majdnem kettő volt, Zétényem pedig majdnem 6 hónapos. Borzasztó másfél éven voltam túl. Teljesen kimerültem, testileg-lelkileg. Végtelenül magányos voltam, és már minden porcikám azt üvöltötte, hogy valamire szükségem van, találjak ki valamit, mert teljesen lehúz a mély, és nem lesz könnyű a visszaút. 

Új hely, új védőnő, gyerekorvos… Mikor a védőnő látogatáson volt nálunk, és már az ajtóban búcsúzkodtunk, egy fél mondat erejéig megemlítettem, hogy nagyon egyedül vagyok. A liftajtóból fordult vissza és mondta, hogy van itt egy Anyahajó nevű hely, nézzek utána, ott lehet, találnék társaságot. Amint becsuktam az ajtót, rákerestem a neten, hogy mi is ez. A facebookon meg is találtam, és elkezdtem nézegetni a programokat…

Hordozókör… Énekkar… Horgolókör… Akkor még a Désiben volt a kikötő. Emlékszem, kétszer is voltam meghirdetett programon úgy, hogy senkit sem találtam ott. De elvárások nélkül mentem, nem voltak elképzeléseim, és őszintén szólva már a ház előtti bokorral is szívesen beszélgettem volna, ha válaszolt volna, így nem adtam fel.

Végül barátnőmmel sikerült elkapnunk egy horgolókört. Nem voltak sokan, Blanka tartotta, és talán még egy vagy két anyuka volt rajtunk kívül. Nagyon jót beszélgettünk, és éreztem, hogy a gátlásaimon, szorongásomon és depressziómon túl nyílik egy kis fénysugár. Úgy éreztem, amiről beszélek, és amilyen megéléseim vannak, az itt értő fülekre talál, miközben a horgolás alapjait is megtanultam (sőt azóta tanfolyamon is részt vettem, és nem kicsit jött be).

Az volt a benyomásom, hogy végre van egy hely, ahol a gyerekeim gyerekek, és nem baj, ha úgy is viselkednek, és mellette végre én is számítok, az én igényeimet is ki tudom elégíteni, valakiket az is érdekel, hogy én hogy vagyok. Május volt, kezdődött a nyár, de még azért volt némi élet (akkor volt a gerillahorgolás is). Új voltam, de mindenki nyitottan kezelt, mintha ők tudnák, hogy oda tartozom, csak nekem kellene elhinni végre, hogy már nem vagyok egyedül.

Azóta elhittem, és nem tudok elég hálás lenni!”(Anita)