ANYAHAJÓS SZTORIKAMPÁNY – történetek arról, ki hogyan csatlakozott az Anyahajó közösségéhez.
Egy novemberi nap volt. A kisfiam 5 hónapos lehetett. Egyre jobban kinőttük a lakást, az otthonlétet. A babakocsit utálta, nem mertem 50 méteres körzetnél messzebb menni vele, mert ha megunta, brutális hangerővel méltatlankodott, én meg cipelhettem haza bundazsákban, egy kézzel a 10 kg-s gyereket tartva, egy kézzel a járgányt tolva. Borzasztó sztorijaink voltak boltban, postán, buszon bömböléssel, rettegtem, ha mennünk kellett.
Sokat hurciztunk, de ahogy jött a hűvös, fázott a nyakam, hátam a mei-taiban, muszáj volt valami más eszköz után néznem. Hosszú kendő, amiben magasabbra lehet kötni. Aha. Egy 4 méter hosszú anyagdarab, amivel fogalmam sincs, mit kell csinálni. Meg milyen? Rugalmas, vékony, vastag, lenes, anyámtyúkja… hát hogy fogok ebben eligazodni?
Már várandósan mesélt egy ismerős, akinek az egyik alapító a kollégája volt, hogy van itt valami Anyahajó nevű hely.
Emlékszem arra a kétségbeesésre: be vagyok zárva! És azon az esős novemberi napon, miután elbőgtem magam, beugrott. Rákerestem. Elolvastam.
Ez szekta… tuti…
Mindegy, minden mindegy. Hurci klubos adatbázisban is megtaláltam őket, szóval van róluk adat. Tehát léteznek. Csak nem esznek meg?! És elindultunk. És odaértünk a Désibe (könnyezek, ahogy írom).
És ott voltak, Anyák (meg kölykök a gyepen). Mosolyogtak, beszélgettek. Fogadtak, kérdeztek, aztán hagytak figyelni, aztán segítettek. Az egyik anyatárs egy óriási 3 évessel mutatta meg a batyu rejtelmeit, máig nem tudom, hogy vette át a vállán a 16 kg-os gyereket.
És kaptam kendőt: szép, puha, be van törve. (Mi a szösz? Nem a lovakat törik be, meg az ablakot?!)
És jó volt. És már abban mentünk haza.
És éreztem, hogy kinyílt a világ, újra tudunk menni. És lett is hova menni! Mindent jelentett az a szép színes kendő…
És azok a Nők, akik ott voltak, és befogadtak… Mentünk újra. És újra.
És egyszer csak önkéntes voltam, és baba-mama jógát tarthattam. Gyakorlásokat vezettem. Igeeen, felnőtt identitásom egy része újra visszajutott az életembe.
És ez a kis Kókusz is jöhetett velem. Elfogadó tér. Ez lett nekünk az Anyahajó.
És máig is ez. (Vera)