Az ételhez sokféleképpen viszonyulunk. Van, akinek mindig főztek, van, aki mindig főzött magára, van, akinek ez a szeretetnyelve és van, akinek nyűgös házimunka. Én imádom, ha főznek nekem, mert nem megszokott dolog a családunkban. A gyermekágy alatt ez a teher anyósomra hárult, és nem véletlenül írtam tehernek, éreztem, hogy az. Nehéz munka mellett egy embernek 6 hétig ellátnia egy másik családot is. Már a második gyermekágyamon is túl voltam, amikor az Anyahajó komatálas felhívásával találkoztam. Megdöbbentett a felhívás egyszerűsége, közvetlensége. Maga a kérés. Előtte nekem ez olyan szégyellnivaló dolog volt, ha nem tudom megoldani. Ha teli torokból ordít a babám, amikor vajazom a kenyerem, nem véletlenül lett párszor lekváros a feje.
Itt meg nyíltan megy a kérés, más nevében? Elosztjuk a terhet, és nem is lesz az? Annyira megkapott a dolog, hogy bekapcsolódtam, főztem ismerősnek és ismeretlennek is. És ez gyógyított. A gondoskodás, a játékos kreatív készülődés, hogy nem teher, nem kötelező. Hogy örömből főzünk egymásnak, egy új élet örömére.
(Petra)
————————————
Ez itt az Anyahajó Anyaközpont 3. sztorikampánya! Adni jó, sőt kapni is: az anyaság során bőven akad olyan élethelyzet, amikor egyáltalán nem szégyen segítséget kérni, sőt van, amikor kell is – ilyen a gyermekágyas időszak. Az újszülött érkezésekor az egyik legkedvesebb figyelmesség a család felé a minden földi jóval megpakolt komatál, amit az ismerősök, környékbeliek, tiszteletbeli komák és komaasszonyok készítenek és visznek egymást váltva a kisbabás házhoz. A szívhez (és a kipihent kismamához) a gyomron át vezet az út – erről az útról gyűjtöttünk össze most történeteket. Ha nektek is van egy jó ízes komatálas sztoritok, akár adtatok, akár kaptatok, osszátok meg velünk! Vigyük hírét a komatálnak és tartsuk életben ezt a zseniális hagyományt! ?