Adja magát! – Blanka és Réka beszámolója

Június 9-én egy, a Ferencvárosi Közösségi Alapítvány által rendezett, kötetlen, ismerkedős, Adja magát! névre keresztelt délutáni programon vett részt Blanka és Réka.

Ilyen volt…

…Blanka szemszögéből:

“Sok tanulsága volt számomra életem első kerekasztal-beszélgetésének. Inspiráló, motiváló, elgondolkodtató 2 órát töltöttünk Rékával a Ferencvárosi Közösségi Alapítvány kurátorai és Dorkó Ildi, Rózsa Móni, Tar Józsi, Tóth Imi társaságában.
A rövid bemutatkozó kör után még nem igazán értettem, hogy került az Anyahajó ebbe a körbe.
Aztán kapott mindenki 8 percet, hogy beszéljen a küldetéséről, az ügyről, amit szolgál.
(Ezt még gyakorolnom kell, megint később, itthon morfondíroztam, hogy mit kellett volna inkább hangsúlyozni…)
Lassan rájöttem, miért minket ültetett egy asztalhoz Benedek Gabi. Olyan emberek vettek körül, akik az érthetetlen hierarchikus rendszerek ellenállása, a lehetetlen bürokratikus eljárások, sőt sokszor saját közvetlen környezetük rosszallása ellenére is hisznek álmaikban, magukban és a melléjük szegődött társakban.
És csinálják azt, amit a fejükbe vettek.
Tanoda programot, akkor is, ha nem úgy alakul, ahogy eredetileg kitalálták, úgy is, ha épp nem támogatja senki. (Móni)
Hajléktalan-mentést, az “életbe” visszakísérést önkormányzati fenntartás alatt – önkormányzat által alig támogatva. (Ildi)
Roma koncepció kidolgozását, képzések szervezését, munkahelyteremtést, amikor kultúra -és hagyományőrzés volna csak a feladat. (Józsi)
Vendéglátóhelyként működő, okos jogi konstrukciók által legalizált közösségi terek létrehozását, folyamatosan csatározva a hatóságokkal. (Imi)
Jó volt látni, hogy beillünk mi is ebbe a sorba: támogató közösséget szervezünk tűzön-vízen át, őrizve a függetlenségünket.
Persze megint elgondolkodtam, hogy hol van a mi küldetésünk az övékéhez? Így vagy úgy hátrányos helyzetűekkel foglalkoznak mind, mialatt mi jól szituált unatkozó anyukák kedvét keressük.
Túlzok persze, és direkt vagyok provokatív. Látszólag van így ez, erre a kezdeti időszakra jellemző ez, tudom. Még alakulunk, keressük az utat, néha magunk se tudjuk, mi a nagy közös célunk. Mi az elején járunk egy folyamatnak, amiben ők már benne, nyakig. Mi még próbálunk eligazodni a rendszerben, nekik már rég ismerős. Mi még csak tapogatózunk, keressük a kapaszkodókat, megörülünk mindennek, ők már tudják, mit kell elutasítani. Nekik ez a munkájuk hivatásuk, mi lopott órákat tudunk rászánni picigyerekes teendőink mellett.
Elhangzottak belém égett mondatok: “Nem hiszek a támogatásban.” “Lemondtunk a tiszteletdíjunkról.” “Úgy segíteni, hogy annak hatása maradandó legyen” “Ha azt hallom, nem lehet, attól ideges leszek.” “Nem elég szeretni a gyereket.”
Cseréltünk telefonszámokat, és tudom, nem csak nekem kattogott az agyam még másnap is a hallottakon.
Folyt. köv.! (És akkor talán összeszedettebben mutatom majd be, kik vagyunk és mit szeretnénk…)”

… és ilyen Rékáéból:

“Délután négykor csepergő esőben, kocsival indultam el a Ferencvárosi Közösségi Alapítvány irodájába. Előtte útba ejtettem a benzinkutat és az Ecseri aluljáróját is egy csomagért. Amikor befordultam az utcába, már szakadt az eső, és aggódva állapítottam meg, hogy feltúrták az utcát, úgyhogy lehet, hogy le se tudok parkolni. Végül csak sikerült, és bár az „esőelölazautóbamenekülő” munkások nem hittek benne, a mobilparkolást is megoldottam. Elázott cipőben és nadrágszárral, mérgelődve léptem be az irodába, a parkolás nehézségeiről papolva. Szóval én egyből adtam magamat, sajnos. Azért sajnos, mert ezután azt láttam, hogy mindenki, aki gyalog vagy épp biciklivel érkezett, mosolyogva lépett be az ajtón. Van még mit tanulni, na.

Szép lassan mindenki megérkezett. Én leginkább az Élesztő tulajdonosára voltam kíváncsi, és nagyon vártam, hogy újra találkozzam Rózsa Mónival, akivel egyszer már jót beszélgettünk a „rossz” gyerekekről.

Minden meghívott mesélt a munkájáról, a céljairól, ki ő, mit csinált eddig, mit szeretne csinálni, hogyan áll kapcsolatban az FKA-val. Mindenki kapott 10 percet, amit tartottunk is, meg nem is, de így volt jó.

A csapatnak két férfi tagja volt, Tar József (RNÖ) és Tóth Imre (Élesztő). Rám ők mindketten nagy hatást gyakoroltak. Meglátásom szerint nagyon mások, de az mindkettőjükre jellemző, hogy amit elterveztek, azt tűzön-vízen át végig is viszik. Szívem szerint napokig hallgatnám őket, bármiről mesélhetnének nekem, mert úgy érzem, abból csak okosodni lehetne. Kíváncsi vagyok, hogy szervezik az életüket, a munkájukat, mit tanultak az elmúlt időszakban, hogyan lettek azok, akik. Milyen hibákat követtek el, mit tanultak azokból, egyáltalán hibaként fogják-e fel azokat. Mindezekre nemcsak magánemberként vagyok kíváncsi, hanem az Anyahajó leányságaként is, hiszen előttünk is hosszú és vélhetően rögös út áll, és bár tudom, hogy semmire sincs forgatókönyv, azért jó lenne hallani tippeket arra, hogyan szervezkedjünk tovább, merre menjünk, mire figyeljünk. Biztos vagyok benne, hogy egy sor lehetőségről nem tudunk, ami előttünk áll, és talán ők valahogyan tudnának ebben tanácsot adni.

A beszélgetés végén Rózsa Mónival (Pressley Ridge Magyarország Alapítvány) egy Szülők Akadémiája elnevezésű programsorozat lakótelepen történő megtartásáról kezdtünk el ötletelni. Igen, azonnal, máris. Hihetetlen? Nem. Ilyen egyszerű, ha szuper közvetítők segítenek nekünk.

És ha már a lehetőségekről írtam: Dorkó Ildikó (Lélek Program) már másnap telefonon kereste meg Blankát, és mesélt neki arról, hogy a IX. kerületben lehetőség van ajánlott oltások támogatott igénybe vételére, sőt ingyenes megszerezhető jogosítványról is szólt a fáma.

I think this is the beginning of a beautiful friendship.

Köszönjük, Ferencvárosi Közösségi Alapítvány!”

0 válaszok

Hagyjon egy választ

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük