Mielőtt egy barátnőm említette a nagyobbik kislányom születése előtt, hogy szóljunk, ha hozhatnak komatálat, nem is igazán hallottam erről az egészről. Aztán mosolyogva biccentettem, hogy jó-jó. Nem szóltam. Nyilván. Azt gondoltam, magamban, bocsánat, de én az első hetekben nem szeretnék látogatókat. Nem tudtam, hogy komatálat adni úgy is lehet (sőt!), hogy tényleg csak viszed, odaadod és ha a családnak nincs kifejezett szüksége rád másban, akkor ennyi. Aztán, mikor én vittem először komatálat, és a kapuban odaadtam, rádöbbentem, hogy ezt így is lehet, és láttam, hogy rendben van kérni is, és megtapasztaltam, hogy ez mindkét oldalon felemelő élmény lehet. Főzni és adni is, és kapni is. Azóta azt gondolom, ha egy közösségben életben tartják ezt a hagyományt, óriási ajándék a tagok számára. Arról nem is beszélve, hogy milyen élénken él bennem, mikor egy ismerős családnak főztem, a nagylányom először mondta a délutáni szundijánál, hogy „Anya, menj csak, én megpróbálok egyedül elaludni”. Potyogtak a könnyeim. Annyi érzést belefőztem abba a sütőtökös rizottóba, hogy egy ideig nem felejtem el.
(Timi)
————————————
Ez itt az Anyahajó Anyaközpont 3. sztorikampánya! Adni jó, sőt kapni is: az anyaság során bőven akad olyan élethelyzet, amikor egyáltalán nem szégyen segítséget kérni, sőt van, amikor kell is – ilyen a gyermekágyas időszak. Az újszülött érkezésekor az egyik legkedvesebb figyelmesség a család felé a minden földi jóval megpakolt komatál, amit az ismerősök, környékbeliek, tiszteletbeli komák és komaasszonyok készítenek és visznek egymást váltva a kisbabás házhoz. A szívhez (és a kipihent kismamához) a gyomron át vezet az út – erről az útról gyűjtöttünk össze most történeteket. Ha nektek is van egy jó ízes komatálas sztoritok, akár adtatok, akár kaptatok, osszátok meg velünk! Vigyük hírét a komatálnak és tartsuk életben ezt a zseniális hagyományt! ?
Kép forrás: unsplash.com