MACI ügy – 2. Ezzel a történettel pályáztam

Amikor tavaly ősszel többen is javasolták nekem, írjam meg a történetünket a MACI Őszi Kampányához kapcsolódó pályázatára (Hogyan segített rajtad életed válságos helyzetében egy civilszervezet?), ezt fogalmaztam:


Kustár Blanka vagyok, 3 gyerek anyja, feleség, eredetileg tanár, könyvtáros, egy ideig kézműves alkotó, most közösségszervező. Budapesten élek a József Attila Lakótelepen.

7 éves koromtól az iskola, a becsengetés-kicsengetés volt az, ami meghatározta az életemet. Csak annyi időre voltam távol az oktatástól, amíg két kislányommal itthon töltöttem a GYES/GYED áldott éveit. Visszatérve a munkába, rádöbbentem, hogy nem vagyok a helyemen. Elkezdtem keresni az új lehetőségeket az alternatív oktatásban. Waldorf tanárképzést végeztem, beleástam magam a demokratikus iskolák működésének tanulmányozásába. Ezáltal sok új kapcsolatra, új módszerekre és magamra találtam. Az elképzeléseim arról, hogy mi a jó a gyerekeknek, egyre kevésbé találkoztak az iskolavezetés, vagy a szülők igényeivel.

2012-ben , tanév végén felmondtam, kicsengettek végleg. Ekkor még azt hittem, hogy majd kreatív energiáim hasznosításából fogok a továbbiakban kereső foglalkozást teremteni magamnak… De szeptemberben, amikor már nem nekem szólt az új tanévre hívó csengő, a mi családunkba is becsengetett valaki: megfogant kis kései – ám rég várt – harmadik gyerekünk. Lackó a következő év májusában született meg. Törekedtem rá, hogy ne úgy tekintsek az érkezésére, mint útkeresési problémám megoldására. Nem is ő lett a megoldás, de ő hozta magával.

Ahogyan tanár koromban a válságos időkben,  Lackó fogadásánál is nagy segítségemre volt Novák Jula, mentorom-dúlám-főnököm-barátom. Már a szülés másnapján arról beszélgettünk, hogyan is kellene úgy szervezni az életemet, hogy megtaláljam újra a helyem a világban. Az ő egyik “mániája” az anyaközpontok meghonosítása Magyarországon. A TAVAM nevű egyesületével  a hazai női körök támogatása az egyik fő célja, a József Attila Lakótelepen, is évek óta kíséri szakértőként az Írisz Családi Kör Várandós – és Szoptatást támogató csoportjait. Itt kapcsolódtam be én is a helyi közöség életébe.  Nem tudom, Jula honnan látta, de kiderült, ez az én terepem. Eleinte szemlélődtem, hamar kritizálni kezdtem, aztán aktív szervezővé váltam. Az itt megismert kisgyerekes anyákkal az eddig meglévőek mellé új, más programokat szerettünk volna megvalósítani. Látva, hogy nem fér mindez az Írisz keretei közé, saját utat kezdtünk járni. Velenczei Ági, az Írisz “anyja” féltőn kísér minket ezen az úton azóta is, köszönet érte!

Mini közösségi teret álmodtunk Paál Ritával, és létrehoztuk A Dobozt, ami anyaközpontunk első helyszíne lett. 4 nm-en, napi 2×2 óra nyitva tartással működtünk. Hordozókört szerveztünk Harrach Borival, majd horgolótanfolyamot indítottam. És egyre többen hallottak rólunk, egyre többen csatlakoztak hozzánk. Nagyobb helyigényű programjainkhoz megnyertük a helyi könyvtárat, a Platán Idősek Klubját, és a Pöttyös Kuckó Családi Napközit. Nagy szabadtéri rendezvényeket szerveztünk az Írisz Családi Körrel karöltve.

2014 őszén, az Állampolgári Részvétel Hetén már deklarált célunk anyaközpontunk népszerűsítése és az aktivista-toborzás volt. És ettől kezdve nincs megállás. Van már nevünk: Anyahajó. Van arculatunk. Vannak nyertes pályázataink. Lett Facebook csoportunk és oldalunk, honlapunk és blogunk. Rendszeres programjaink és hagyományaink. Bejegyzés alatt álló egyesületünk. Van már bázisunk is a Dési Művelődési Házban. Lassan önkormányzati támogatásunk is lesz. Egy év alatt, nagyon sok munkával értük el ezt.

Az Anyahajó Anyaközpontot együtt csináljuk, olyanra alakítjuk, ahogy nekünk jó. Sokan dolgozunk benne, mindenki erejéhez, képességeihez mérten veszi ki a részét a feladatokból. Nekem a negyedik gyerekem lett, napi több órában gondoskodom róla.

Kicsi fiamnak pár hetes korától az anyaközpont a második otthona, a lányaim és férjem a nagy rendezvényeink lelkes segítői. Tanulják, élik, élvezik a közösségi létet. Amikor Zsuzsi 12 éve megszületett , nem volt az anyák számára találkozási lehetőség a lakótelepen. Mire a tesvére, Lizi világra jött, lett egy-két játszótéri ismerősünk. Ez akkor elég volt, mert annak idején még gyakran látogattak meg minket a nagymamák, volt segítségem a mindennapokban. Most, hogy már nem tudnak jönni, magunkra vagyunk utalva. Kiszolgáltatott helyzet ez.

Az elmúlt egy évben rengeteg ismerősöm lett. Megtanultuk egymás nevét –  nem a “Pistike/Julcsika anyukája”-ként szólítjuk meg egymást. Barátokat is szereztem. Igen, felnőtt fejjel. Igen, többet is.

Mióta része vagyok az Anyahajónak, újra biztonságben érzem magam.

Úgy élünk együtt, amilyen régen egy zárt falu vagy egy nagycsalád lehetett: vigyázunk egymás gyerekére, hozzuk-visszük óvodába, iskolába. Betegség, gyermekágy idején ebédet főzünk egymásnak. Együtt sportolunk, kirándulunk. Segítünk fuvarral, cipekedéssel, kölcsön szerszámmal, ha kell. És azzal, hogy vagyunk egymásnak: van kitől kérdezni,  van, aki meghallgat, van kinek kikiabálni az örömömet.

Célom, hogy segítsek ennek az én negyedik gyerekemnek megerősödni, saját lábára állni. Hisz általa én már megerősödtem és lábra álltam, utamra találtam.

A filmen ebből a történetből nem látszik minden. Nem is látszhat, a műfaj nem engedi. Attól még igaz ez is, az is 🙂