ANYAHAJÓS SZTORIKAMPÁNY – történetek arról, ki hogyan csatlakozott az Anyahajó közösségéhez.
Az Anyahajó létezéséről egy kiragasztott plakátnak köszönhetően szereztem tudomást. Sokszor elsétáltam mellette a közeli parkban, ízlelgettem magamban a különös szavakat, amiket nem igazán tudtam értelmezni: anyahajó, babadala…. babadala, anyadala, anyababa, babahajó, hajódala – szinte mondókává álltak bennem össze a színes-vidám plakát szavai, miközben a gyerekeimet levegőztettem, kergettem a játszótéren.
Nem tudtam elképzelni, mi lehet ez a hely, ami nem is kávézó, nem is valamiféle intézmény, mégis mindenféle programnak ad teret, olyan izgalmasan furcsa elnevezésűeknek is, mint a babadala. Mert ez meg a másik talány: se nem hagyományos koncert, se nem foglalkozás, hanem együttzenélés a legkisebbekkel. „Zenei hozzátáplálás”. Mi lehet ez?! Ennek utána kell járnom – gondoltam, és belevetettem magam az ismeretlenbe. Néhány hónappal korábban költöztünk a környékre, friss háromgyerekes anyaként derítettem fel lassan az új lakóhelyünket, de a szomszédos József Attila lakótelepen nem sokszor jártam. Nem ismertem még „helyi” anyákat, legfeljebb az iskolai szülői értekezletekről; az Anyahajóba úgy estem be, mint aki egy másik világból érkezik.
Ehhez képest meglepően gyorsan akklimatizálódtam. Pici, otthonos, hangulatos, puha tér fogadott, amit láthatóan már meghódított, sőt belakott a többi részvevő. Nem voltunk sokan, de így legalább kényelmesen elfértünk a szőnyegen, a babák kúsztak-másztak, az anyák körülöttük szintén; mindenki teljesen természetesen, sőt ösztönösen volt jelen. Ebben persze sokat segített a zene, ami az improvizációkkal mintha ránk íródott volna: nekünk és rólunk szólt, körülfont és összekapcsolt minket. És nemcsak a zene, hanem maguk a zenészek is erősítették ezt a kapcsolódást: velünk együtt a földön ültek karnyújtásnyira, itt nem volt távolságtartás, sem színpad és nézőtér, nem létezett semmiféle szakadék az előadók és a hallgatóság között. Már csak azért sem, mert az egyikük, Reni a kisgyerekével együtt érkezett – Samu pedig aktívan részt akart venni mindenben, kivette az anyja kezéből a hangszert, vagy épp valami más zajkeltő eszközzel vitte el a show-t. Jól esett látni ezt is, hogy az előadó, a programgazda vagy bárhogy is nevezzem – egy közülünk. Itt nem kellett szégyenkeznem amiatt, hogy a gyerekem hangos, nem a „programnak megfelelően” viselkedik, mert itt mindenfajta viselkedés megértésre és elfogadásra talált. Semmi sem tűnt cikinek, nem is tudom megfogalmazni, hogy pontosan mit éreztem, de azt biztos, hogy jó helyen vagyok.
Totál lelkesen és feltöltődve mentem haza életem első Anyahajós programjáról. Végre megtaláltam a helyet, ahol anyaként, a gyerekemmel együtt lehetek jelen, ugyanakkor nem csak a gyerekem szórakozatásáról szól az ottlét. Hanem rólam is.
(Héda Verka)